Eljutottunk Pinte-a-Pitre-be. Város. Ami kicsit olyan volt, mintha elhagyták volna. A főtéren térdig ér a gaz, ember alig, hétvégén minden bezárva. Egy-egy kávezó vár csak, egy-egy bolt. Meg a piac. Ahol egy kreol asszony kiabál velem, hogy ne fényképezzek. Eddig mindenki annyira kedves és segítőkész volt, hogy kellett ez már. Majd az első öt percben lecsap a monszun. 10 perc volt, egy jud de local egy bárban. A házak akár szépek is lehetnének, keskeny faházak, míves vagy nem olyan míves kovácsoltvas erkéllyel. De gaz nő az erkélyen, a háztetőn, az összes spaletta becsukva. Nem tudom hol vannak az emberek. Vannak viszont kóvor kutyák. Ez a legnagyobb város, a főváros mellett. A kreol ház, amit meg akartam nézni és a másik múzeum zárva. Ez is lepusztult, kiírva rajta, hogy hurrikánban veszélyes. Végül elmentünk a csodalatos, új, hatalmas múzeum központba, amiből a fél várost helyre lehetett volna pofozni, de legalább egx tényleg remek kiállítás van a rabszolgaság történetéről, ami kicsit kielégítette az urbánus vágyaimat és a gyerekeknek is nagyon érdekes, interaktív volt. Aztán ettünk útközben egy csirkét. Soha az életben nem akarok csirkét enni. Egyébként is mindenhol vadcsirkék kószalnak. Két napig főztem, mire Lenuska volt kedves megkérdezni, hofy most már minden nap sült banán lesz? Holnap biztos eszünk egy csirkét, viszont elkezdett esni az eső. De a házunk még mindig pazar. És egyre jobban aggaszt, hogy nem tanulok.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.